3. éve játszom az „És a nyolcadik napon” című darabomat, melyben egy Downos kisfiúval az oldalamon mutatjuk meg, mi mindennel kell szembe néznie mai társadalmunkban egy sérült illetve egy másfajta képességekkel rendelkező gyermeket nevelő családnak. Senkinek sem könnyű, az önelfogadásnál nincs nehezebb, de ha még a társadalom sem segít, hogyan lehet talpon maradni?

Darabom megírásakor nem is gondoltam, hogy ekkora ellenállás van, hogy ennyi félelmet cipelnek az emberek hazánkban, mindkét oldalon. Az egészséges részről illetve a fogyatékost nevelők részéről egyaránt.

1 éve több politikussal találkozva tapasztaltam meg, hasonló helyzetben ugyanolyan szorongó kis emberek, mint bármelyikünk. Hiába nevelnek fogyatékkal élő gyermeket, hangosan, bátran felvállalva őket, nem mernek kiállni értük, sőt, érdemben sem tesznek. Pedig nekik még érintettségüket is leszámítva, kötelességük lenne a szemléletváltást elősegíteni.

Nem az integrációra törekedtem, amikor megálmodtam a Kapcsoldát, egyszerűen, mint egy „civil” ember a szemléletváltást szerettem volna elősegíteni. 

A program lényege, hogy fogyatékos gyermekek töltsenek el egészséges gyermekekkel 1 napot az egészségesek iskolájában. Legyenek vendégül látva, közös programokkal, kézművesség, közös táncolás, sportprogramok, vetélkedők stb. által a középiskolákban.

Megtapasztaltam, hogy először a felnőtteket kellett megnyernem az ügynek. 10 iskolából 3 mondott igent, s azokban is a tanárok zöme vagy félelemmel jött el, vagy el sem mert jönni. Tehát a felnőtti társadalmat kell először kinyitni, legalább egy picike szelepét, hogy a program megvalósulhasson. Mert, mi van akkor, ha megtörtént 3 iskolában? - tettem fel a kérdést. Gyakorlatilag, alig valami. Ezt folytatni kell. 50 iskolát tűztem ki. S az eddigi 3 iskolával pedig szeretném minden évben megvalósítani újra és újra, hiszen minden évben jönnek új diákok.

Hogy mi a haszna? Mit tanulnak belőle az egészségesek? S mit kapnak a másik oldal családtagjai? 

A programot megvalósító fiatalok elmondása szerint ennyi szeretetet rég kaptak. Az ott levő tanárok szerint az egészségesek egójukat előre tolva nevelkednek, a sérültek pedig ritka toleranciával és odaadással fogadtak minden programot. Némely tanárt ilyen érzékenynek, kedvesnek sosem látták a diákok. Azóta jobban szeretik őket. Tehát, a tanár diák viszony is sokat kaphat a közös odafigyelés által.

,Az érintett családok, ugyanolyan félelemmel jöttek, mint ahogy várták őket, viszont megmelegedhettek egy kicsit. Érezhették, hogy nincsenek egyedül, hogy a kajla kamasz mekkora gondoskodással tud vigyázni az ő gyerekére. Mert ott a kérdés, hazánkban 600 ezer érintett család van: mi lesz gyerekükkel, ha ők meghalnak. Nem tudunk róla, mi van azzal, aki netán, mert bőven van ilyen, túl éli szüleit, még, ha azok nem is mernek meghalni. A mai fiatalok lesznek többek között az ő munkaadóik, a róluk gondoskodó felnövekvők. Szeretném, ha jobb emberek, érzékenyebbek nőnének ki az iskolapadból. Legfőbb célom, hogy az évenként ismétlődő drogprevenció mellé (melyet már elmondásaik alapján, unnak is a fiatalok) minden 2. évben szemléletváltó nap is lenne. De addig is, míg a politikusokhoz eljutok, így "manuálisan " kell tennem, amit tudok.

Kérem, amennyiben nyitottak a program megvalósítására és nem tartották didaktikusnak levelem, tartsanak velem a szemlélet szélesítésében.   :) 

Köszönettel és üdvözlettel:

Szalay Kriszta színművész